Amikor a nap lemenőben, akkor érdemes felmenni a hegyre. Borozgatni, beszélgeti és a kilátásban gyönyörködni. A borozóban a nyitvatartás is ehhez igazodik.

Bár a 13. kerület lankás hegyeit egykor szőlősgazdák lepték el, ennek ma már se híre, se hamva. De felfelé menve, az emelkedő végén van egy borozó, ami a múltat idézi, bár a mában él. Kellemes kis sétával az ember hamar odaér. Zur Wildsau a hely neve, nyilván arra utalva, hogy pár lépésnyire, a Lainzer Tiergartenben szabadon kószálnak a vadak, nem zavartatva a kirándulóktól magukat. A kőfal, mely a vadasparkot körbeveszi, ép itt fut el, a borozó felett.

Hogy mitől heuriger a hely, ha nincs saját szőlészete? Mert van saját bora, Alsó-Ausztriából, a Markowitsch borászattól kapja. Ezen kívül persze szinte valamennyi hazai régió borát árulja, csak éppen palackban. Annak, aki a vadregényes utat megmássza, magát egy pohár borral nyugodt szívvel megjutalmazhatja.  

Bár a kapun kevés dolog jelzi, hogy vendégnek beljebb tágasabb, lent egy tábla mutatja az utat. Aki sietősre veszi, akár el is tévesztheti, pedig tárva nyitva a zöld kapu, csak hát a zöld belepi. Még jó, hogy rigli nincs rajta. A helyiek jól ismerik, a tulajdonosok a vendégeket barátként köszöntik. Mintha hazajárnának. Van, aki enni hozza az unokákat, más az ebéd utáni kávéját és sütijét fogyasztja a kertben sütkérezve, jóízűen, egy társaság pedig a kosztért érkezik. No és a borért is.

A négylábúak csak pórázzal jöhetnek be, a gazdik láthatóan járatosak a házirendben. A kutyusoknak, mérettől és szomjúságtól függően, tálkák vannak kikészítve, katonás rendben, ezekbe bor helyett vizet öntenek, hogy a szomjas ebek is kedvükre lefetyelhessenek.

De nemcsak helyiek járnak erre, a vándorlásban megfáradt turisták is betérnek egy pohár nedűre, hogy szomjukat oltva gyönyörködjenek a festői környezetben. Ha jó az idő, tiszta a levegő, egészen messzire ellátni, akár az Alpok egyik csúcsát, az Ötschert is ki lehet venni.

A büféje is remek, mint tudjuk, a heurigerekben nincsenek pincérek, az ember magát szolgálja ki. Még németül sem kell tudni, csak mutogatni és választani. Sok házilag készült finomságot rejt a pult. A büfé bent van, a félemeleten, a háziak navigálnak, ha az ember nem találja az odavezető utat, bár az illatok útmutatást adnak.

Nincsenek egész évben nyitva, télen akkor, ha a program van, vagy ha a vendégek óhaja úgy kívánja. Rendeznek itt esküvőket, születésnapokat, csak ezekben az esetekben tárják szélesre a kapukat, egyébként zárva vannak, hacsak nem filmesek forgatnak a házban.  

A borozó most nyitott ki és tért át nyári üzemmódra. Ha erősebb lesz a nap, bizony a későn jövők izgulhatnak, hogy maguknak árnyékos helyet találjanak. Tavasszal ez nem gond, mert a nap ereje nem teríti le az embert, de nyáron kellemetlen.

Megközelítés: U4-es metró, Ober St. Veit állomás, onnan 54B vagy 55B visz a Ghelengasse állomásig, majd egy kis séta, előre tartva van a Slatingasse 22.

Fotó:saját

Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt