Mondom előre, bár a blog neve bécsi fekete, nem vagyok barista, a kávét viszont szeretem. Járom Bécset, és iszom a fekete levest. Nem a legismertebb, turisták által agyon látogatott helyeken.
Egy hely, ahol mintha nem forogna olyan gyorsan az idő kereke, mintha megállt volna és visszahúz a múltba, a nagymama fahéjtól illatozó, békebeli nappalijába. Csak a látványkonyha és a folyamatosan csilingelő, neonfényben villódzó sütő ránt vissza a jelenbe.
Most épp két, kedvesen mosolygó idős hölgy van szolgálatban. Ők a nagyik, akik büszkén kínálják frissen sütött süteményeiket. Ínycsiklandó illatok befolyásolnak, hagyom, hogy elcsábítsanak.
A nagyi (Oma) cégére messziről kéklik, bár szerényen búvik meg a ház falán, melyen a felirat is ott áll, Vollpension kávézó. És némi magyarázat azoknak, akik itt teljes ellátásra számítanak.
Egy nyugdíjas Herr kedvesen invitál beljebb, még mutatja is, hogy a lépcsőfokra ügyeljek, miközben büszkén meséli, az itt dolgozók zöme kisnyugdíjas nagymama, akik a fiatalok ötletét örömmel vették, és már nem csak az unokáknak sütik a finom süteményt. Beálltak többen is, hogy havi keresetüket kiegészítsék, a társaság öröméért, és hogy magányos napjaikat feledjék.
Az ötlet mögött egy fiatal csapat áll, mely a több százezer egyedülálló nyugdíjas közül legalább párnak alternatívát kínál. Pop-up vállalkozásként indultak, mára azonban fix helyet találtak, lehorgonyoztak, és egy generációkon átívelő kávéházat alapítottak, melybe visszacsempészték a nagyiknál megszokott otthon képét.
Kerültek ide nippek, elfeledett, régi fényképek, falon csüngő, kirándulásokról maradt emlékek. Némelyek még a bolhapiacon is elkelnének. Kivénhedt, de mégis jó állapotban lévő fotelek, melyekbe jól esik belehuppanni, kényelmesen vackolódni és a friss mellett, a huszonéves, féltve őrzött újságokba belelapozni.
A hangszórók nosztalgiáznak, a háttérben az idősebb generáció zenéje szól csendesen, miközben egy használaton kívüli, öreg rádión akad meg a szemem.
Hogy mindez kicsit giccses? Meglehet, de olyan bensőséges. Annak a kornak a divatját mutatja, melyben az idősek fiatalon éltek, mely itt újraéled, szokatlan dizájnt adva a térnek. Ha az ember érti az üzenetet, hamar megbékél vele, és a rózsaszín állólámpa búrája nem tűnik annyira szörnyűnek. Inkább ideillőnek, kedvesnek.
A sütemények fenségesek, pont olyanok, mint amilyeneket a nagyi annak idején elénk tett. Omák sütnek, főznek, sürögnek, pörögnek, kínálgatják illatozó édességeiket. Választásom a meggyes lepényre esett, még ránézésre is a nagyiéra emlékeztetett. A melange selymesen csúszott a számba, az ízét imádtam.
Épp vizet kértem, mely amúgy a kávéhoz járna, amikor a Herr, aki érkezésemkor fogadott, eligazított, és készségesen mutatta a falon a csapot, majd meg is töltötte a poharamat, melyet az alatta lévő szekrényből választott. Kényeztetnek, kérem!
A nagyim sütijének a számban az íze, az itteni vetekszik vele, az áráról nem is beszélve. Csupán 5,40-et fizettem, igaz, a kiszolgálásról magam gondoskodtam, így a borravalót megúsztam, de a vendégkönyvből ezt kihagytam.
Fotó: saját
Ha tetszett a poszt, csatlakozz a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt
