2015. február 18. írta: Bazsa Mara

Lehet az álmokat archiválni?

A művészetben nincs lehetetlen. Minden kornak megvan a maga lenyomata, mely az álmokat zárja keretbe, a valóságot megörökítve. Aki szereti a rajzokat, a grafikákat, az akvarelleket, Bécsben különleges élményben részesülhet. Az Albertinában az Álmok archívumát, a XIX. századi francia nagyok és kevésbé ismert mesterek eddig alig látott műveit nézheti meg.

Degas, Cézanne és Seurat nevével csalogatnak a 130 művet felvonultató tárlatra, mely a párizsi bemutatót követően első ízben landolt Bécsben, a Musee d’Orsaynak köszönhetően. (Edgar Degas: Spanyol táncosnő lábgyakorlatai)

Amikor megcsörrent a párizsi Pompidou Központ egykori igazgatója, a neves és ismert német művészettörténész, Werner Spies telefonja és meghallotta, milyen kincsek "porosodnak" a Louvre-ban, egy pillanatra alighanem elállt a lélegzete. Talán még meg is csipkedte magát, ébren van-e, hogy ilyen megtiszteltetés érte. Így lehetett, alig máshogy, amikor meghallotta a visszautasíthatatlan ajánlatot, hogy válogassa ki az Orsay Múzeum tulajdonát képező, évtizedek óta a Louvre raktárában „porosodó” mintegy 67 ezer rajzból, akvarellből a kedvére valókat, melyek hűen interpretálják a francia képzőművészet 1848 és 1919 közötti időszakát és átfogó képet festenek róla. Elérkezettnek látták az időt, hogy a sötét szegletekben megbúvó remekeket egységbe szedjék és a széles publikum színe elé vigyék. Az igazgató hat hónapig bújta a halandó szeme elől eddig rejtett kincseket, mire kiválogatta azokat, melyekből tárlatot szervezett. ((Gustave Moreau: Sámson és Delila)

A tény, hogy a párizsi Orsaynak komoly gyűjteménye van rajzokból, grafikákból és akvarellekből eddig kevesek által volt ismert és tudott. Vannak köztük világhírű nagyok és az árnyékukban tüsténkedő, kevésbé ismert, ám tehetséggel megáldott alkotók. Ami őket összeköti, a tény, hogy a kiállított remekek teszik teljessé az életműveket, hogy az akvarellek, a rajzok a festményekkel azonos rangra emelkedtek, és nem csak vásznon, olajjal alkottak felejthetetlent. (Pierre-Auguste Renoir: Három fürdőző a parton)

A témák változatosak, hol viccesek, gunyorosak, hol pedig komorak, búsak. Mitológiáról, barikádokról, politikáról, bordélyházakról, kulisszák mögötti intimitásokról, melankóliáról, magányról, az életről és a női alakba öltöztetett halálról szólnak. (Carlos Schwabe: A halál és a sírásó)

A stílusok sokoldalúsága különösen érdekes. Jól megfér egymás mellett a realizmus, a historizmus, a szimbolizmus, az impresszionizmus, a posztimpresszionizmus és a szecesszió, mindaz, ami erre a korra jellemző. És ebbe a nagyszerű válogatásba a franciák közé befért egy ismerősen csengő név is, Rippl-Rónai Józsefé. (Rippl-Rónai József: Park éjjel)

Ráadásként pedig egy érdekes mementó. A kiállítás egy izgalmas korra tekint vissza, a hozzá készült katalógus pedig a mát szólítja. A kurátor 100 művészt kért meg, fűzzön véleményt a képekhez. A választ senki nem tagadta, így született meg a kortárs művészek (köztük olyan nevekkel, mint Erwin Wurm festőművész, Paul Auster író, Wim Wenders filmrendező) nagy elődök által inspirált gondolatainak füzére, a XXI. század archívuma.

A kiállítás 2015. május 3-ig látható. Kurátor: Werner Spies (Fotó: saját)

És ha már az Albertinában vagyunk, egy másik kiállítást sem érdemes kihagynunk. A múzeum megmentőjének nevét viselő terem, a Tietze Galéria a minap nyílt meg, Elaine Sturtevant, amerikai művész alkotásaival gazdagítva.

Hans Tietze érdeme nem kisebb, mint hogy az Albertina gyűjteményét két íziglen mentette meg. Az I. világháború befejezését követően, amikor a Habsburg monarchia darabjaira hullott, felmerült a kérdés, mi lesz a császárság regnálása alatt összegyűjtött kincsekkel? Kétszer is úgy alakult, hogy az Egyesült Államok vételi ajánlatot tett az értékes gyűjteményekre. 1919-ben és 1936-ban. Az előszerződések a Harvard-Múzeummal már aláírásra készen álltak, amikor a történelmet és jogot tanult művészettörténész, Tietze színre lépett és megakadályozta az előnytelen szerződés megkötését, megmentve a felbecsülhetetlen műkincseket. Az Albertina régi adósságát rótta le, amikor emléket állított gyűjteménye megmentőjének. (A sors fintora, hogy bár nejével együtt átkeresztelkedett, zsidó származása miatt menekülnie kellett, és 1938-ban épp az Egyesült Államok fogadta be.)

A megnyitóra Elaine Sturtevant műveit tették ki mutatóba. Azé a Sturtevantét, aki a ’60-as években azzal hívta fel magára a nagyközönség figyelmét, hogy neves alkotók műveinek utánzásába kezdett. Olyanokéba, mint Andy Warhol, Robert Lichtenstein, vagy Robert Rauschenberg, ráadásul, akkoriban rendhagyónak számító kérdéseket is felvetett: miért férfiak uralják a művészetet, miben áll a kreativitás és az eredetiség lényege, presztízse, és elképzelhető-e ezek újraértelmezése. (Eléaine Sturtevant: Lichtenstein nevető cica)

„Ismétlés”, ő csak így nevezte. A kritikusait ezzel együtt nem győzte meg. Fanyalgásaikat megunva, hátat fordított a művészetnek, közel 10 évig nem jelentkezett. Sakkozott, teniszezett, élvezte az életet. Aztán megunta a semmittevést, visszatért és hamarjában szárnyára kapta a hírnév. Amikor másolataihoz az eredeti mű árának töredékéért jutottak hozzá az emberek, már nem érdekelt senkit, hogy Stirtevant kopírozta őket. (Elaine Sturtevant: Lichtenstein lány labdával)

Eleine Sturtevant a New Yorkból indult stílusirányzat, az appropriation art, a kisajátítás művészetének az előfutára. Követői közt ma már számos világsztárt jegyeznek.