Egy színházi kantinban ebédelni még akkor is érdekes, ha nem ismerjük a bécsi színészeket. Itt testközelbe kerülnek a helyi hírességek, mert hát ők is csak emberek, esznek, isznak, és ha próbára jönnek, más helyre nem futkosnak, helyben étkeznek. Nekik asztalt tartanak fent, oda senki más nem ülhet. De melléjük igen.
Ne az előcsarnokban keressük, ott legfeljebb jegyet vehetünk, és nem is a színház főbejárata melletti, elegáns étterem a Burgtheater kantinja. Kanyarodjunk jobbra, oldalt van a művészbejáró ajtaja. Nem csak bennfenteseknek fenntartva.
Kacskaringós út vezet a célig, sokan elsőre el is vétik. A hangszóró jellegzetes hangja, mely a színészeket a színpadra hívja, útbaigazíthat, ha éppen akkor recseg bele az ügyelő hangja a csendbe. Ilyennel biztos nem találkozunk normál étteremben.
Asztal 12-kor alig akad szabad. Mindenhol ülnek, de szívesen csinálnak helyet a később érkezőnek, hogy odaférjen. Ez a baráti gesztus passzol a családias hangulathoz.
A menü nem komplikált, de bevált. Az osztrák konyha ismert fogásai sorakoznak praktikusan a falon, hol letörlődnek, hol újak jelennek meg, néha cserélődnek, attól függően, épp milyen kedve van a séfnek. A rendelést a pultnál veszik fel.
A teremből a dohányosok kiszorulnak, a tükrös ajtó mögött szívják bagójukat. Ide érkezik a megrendelt ebéd, no, nem magától, attól, hogy magam kiszolgálom.
Íme. Ne abból induljunk ki, ahogy kinéz. Önszántamból biztos, hogy hozzá sem nyúlnék. Rendelve is véletlen lett, a tojásos nokedli helyett.
Persze egy ételnél az is fontos, hogy külcsínre mennyire kívánatos, beindítja-e a nyálelválasztó mirigyeket. Hát, ránézésre nem éppen étvágygerjesztő, mi tagadás, ha egyszer ez az igazság. Ám az íze, kérem, az valami fenséges. Ahogy volt ez fűszerezve, tojással megspékelve, mintha még most is a számban lenne.
Ráadásul úgy vélem, ez tényleg tipikus osztrák étel. Magyar beütést hiába keresek, ilyen ételt emlékeimben nem lelek. Tojásos gombócról egyik felmenőm sem mesélt, ilyet otthon nem igen eszik a nép. Salátával együtt adják, meleg előétel gyanánt. 4,80-at kérnek érte, nem kérdés, megérte. Fenséges eledel, még ha tipikusan ezért nem is utazik Bécsbe az ember.
Rántott sajtot csak azért ettem, mert ritkán szerepel errefelé a menüben. Az ementáli, bundába burkolva pont olyan volt, ahogy szeretem. A tartár, melyet mellé adtak, némiképp fanyar, ízre kissé szokatlan, de az ára - 5,20 - teljesen rendben van.
Érdekesnek tűnt a meleg almás rétes, vagy ahogy az osztrákok nemzeti édességüket nevezik, az Apfelstrudel. Nem egyszerűen, rámelegítve tálalták, hanem felturbósították, pont kedvemre valóan habosították. A tejszín otthoni háztartásokban használatos szifonból került a tányérra, ezt az íze igazolta. (Aki még nem evett itt tejszínt, és a fehér hab a kedvence, ki ne hagyja, remek az állaga.)
És hogy foganatja is legyen a dolognak, jó adag tojáslikőrt is mellé locsoltak. Ízorgia, 3,80-ért. Ráadásul, nekem úgy tűnt, kicsit remegett is, ha nem az Apfelstrudel, akkor a kezem, vagy az asztalt lökte meg a felszolgáló, aki váratlanul megjelent.
Az italválasztékot bármelyik menő bár is megirigyelhetné, de ne feledjük, ez mégiscsak egy színházi kantin, művészemberekkel, akik szeretnek lazítani. Élmény volt a közelükben enni.
Fotó: saját
Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt
