A kilencvenes évek Love storyjának, a Mielőtt felkel a nap című filmnek magvas mondandója, miszerint aki elmulasztja a pillanatot, amellett elmegy az élet, akár itt is születhetett volna. De mégsem, mert ide már kész forgatókönyvvel érkeztek a stábtagok, a rendezővel az élen.
Idilli hely, ahhoz mindenképp, hogy beszippantsuk Bécs atmoszféráját, és távol maradjunk a turisták nyüzsgő tömegétől. Tudatosan csak az jön erre, aki ismeri a helyet, a többség véletlenül, elvétve az utat, fordul ide, a Karntner Straßétól egy kőhajításnyira, mégis eldugott helyen fekvő Franziskanerplatzra.
Nyugodt, templomi áhítat és egy szökőkút uralja a teret, itt nem hangoskodik senki sem. A Ferences rendi templom, melyről a tér a nevét kapta, az egyik szegletben bújik meg csendesen, olyan belesimulósan. Nem erőlködik, hogy az ember észrevegye. Elmenni mégsem érdemes mellette. Ha másért nem, azért az orgonáért, amelyen még játszani lehet és Bécs legrégebbike.
Mózes-kútja mellett, egy apró ajtó, felette felirat hívja fel a figyelmet, itt más is lehet, mint egy bemenet. Kleines Café a kultikus kávézó neve.
Nem hivalkodó, de hogy is lenne az, amikor valóban picurka, ahogy a neve is mutatja. Naggyá az tette, hogy bekerült a filmtörténelembe, mint ahogy a kultfilm is a kávézót övező legendák körébe. A „Before sunrise”, a Mielőtt felkel a nap egyik jelentét itt vették fel. A film csupa romantika, a hely ehhez a magáét hozzáadta.
Meglegyintette Hollywood szele, de ezt egész jól átvészelte, bár a „kicsi” egész nagy sztár maradt. Egy színész a filmből ugyanis itt ragadt. Hanno Pöschlnek hívják, és feltűnik a film egyik jelentében, és bár szakmáját el nem hagyta, mellette ezt a kis kávéházat is igazgatja.
Már akkor, amikor megnyitotta, az volt a gondolata, hogy szembe megy a tradicionális, bécsi, kávéházi kultúrával, és egy egyszerű, ám nagyszerű helyet vezet be, ahol nem utal semmi a bevett, vagy elvárt illemre. Kicsit mást, mint, a hagyomány, itt nem mogorva a pincérlány.
A Kleines Café bohém hely. Látszik, vagy sem, de az enteriőrt egy ismert osztrák építész, Hermann Czech álmodta ide. A falon futó tükrök duplázzák a méretre szabott kanapékat, melyek bár kissé kopottak, de a hangulathoz pont passzolnak.
Ebbe a miliőbe épp az életművészek, a színészek, az entellektüelek illenek bele. Bár a tér igencsak szűkre szabott, hely azért mindig akad. Ha mégsem, itt teljesen elfogadott, hogy az ember társul máshoz, idegen asztaltársasághoz.
Nagyítóval kell keresni a választófalat, mely külön helyet mutat a dohányosoknak. Nyáron persze más a helyzet, kikerülnek a térre a székek, és azon sütteti hasát, élvezve az őszi nap sugarát öreg és fiatal egyaránt.
Decens, a trenddel ellentétes ez a hely. Persze nem a méret a lényeg, hisz akár egy ilyen apró közeg is otthont adhat a nagy gondolatoknak. Télen, nyáron ajánlom, de a kávétól sokat ne várjon.
Fotó: saját
Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt
