Levágott fejek, rettegéstől kidülledt szemek. Horror és félelem, vér és borzalom. Elfojtott sikolyok. Nem thriller bemutató. Nem is hollywoodi effektetek, miket Bécsben kínálnak a művészetkedvelőknek.

Fröcsögő vér, hullák, kik szanaszét hevernek. Gyilkosság, öldöklés, halálos sebek, bosszú, kéjvágy, fájdalom és félelem. A borzalom élvezete a kiállítás címe. A Képzőművészeti Akadémia tárlatán tesztelhetjük, hogy hat a lelkünkre a kegyetlenség művészi ábrázolásban. 

Olyan nagy nevek interpretációjában, mint Rubens, Tiziano, vagy Bosch. Hetven képen riogatnak a nagyok, tárják elénk a szépséget a szörnyűségben, a reneszánsztól a klasszicizmusig. A művészettörténelem tele van e kettőséggel. Gyilkoló emberekkel, lefejezett tetemekkel és művészi értékkel. De honnan a vonzódás a félelemhez, a rettegéshez? Hogy az ember szívesen borzong és fél, és nézi a kegyetlen történéseket, már régóta tudott. Csámcsog rajta. Remeg. Vacog. Kéjesen lesi a brutális képeket és híreket, élvezi a thrillereket, és közben örül, belül vígad, hogy mindebből kimarad. Vajon a szörnyűségek látványa boldogság hormonokat hordoz magában? A kéjes borzadály, mely a testet átjárja, belül vesz rá a mosolyra? Arisztotelész már az ókorban papírra vetette, ha az ember szörnyűséget lát, örül, hogy nincs köze hozzá. Innen talán a vonzódás. Az alábbi kép, a Herodes fejének egyik részlete, melyet Giuseppe Arcimboldo követője festett meg, rémisztő és ijesztő. 

Nyílik a lélek a borzalom befogadására, már rögtön az első teremben. A Laokoón-szoborcsoport haláltáncába a test beleremeg.

Mellette Peter Paul Rubens, ki rááll az érzelmek fokozására. A borzadály igazi nyitánya. Félelmetes hatás, hátborzongató alkotás, a Medúza fej. Szabadon rémüldözhet a vérző nyakból kifelé sorjázó kígyókon, ki van olyan bátor és közelebb merészkedik a fantázia szülte, remekbe szabott képhez. A téma gyomorforgató, a kivitelezés megkapó. 

Caravaggio kegyetlensége ismert, kevésbé követőjéé, korának legismertebb és legjelentősebb festő(nő)jéé, Artemisia Gentileschié. Ami 1593-ban vele megesett, magyarázatot ad témaválasztásaira. Miközben apja műhelyében festészetet tanult, egy idősebb kolléga megerőszakolta, életre szóló sebeket vájva az ifjú festőpalánta lelkivilágába. Jáel és Sisera című festménye nem a véletlen műve, feldolgozása annak, ami érzelmileg érte. Jáelt mutatja, amint az ellenséges hadvezért a sírba juttatja. Gyilkolás, melyet elítélünk, de se émelygés, se undor nem furakodik gyomrunkba, ahogy Jáel szöget ver a férfi koponyájába. Pedig nem követendő példa, hogy tettének van-e erkölcsi alapja, döntse el ki-ki maga. 

Judit és Holofernész másik képének a címe. Judit, a szép zsidó özvegy Holofernész, az ellenséges hadvezér kegyébe férkőzött, majd álmában kegyetlenül lefejezte. Merészség és bátorság az elszánt Judit arcán. Pedig önbíráskodott, brutálisan gyilkolt, de tettére mentséget adott éhhalállal küszködő népe megmenekítése. Hőssé lett és feloldozást nyert Judit, ki a lefejezéssel népét menti meg. 

A szép özvegy kegyetlensége, barbár tette Christofano Allorit is megihlette, és a Judit Holofernész fejével alkotásában meg is örökítette. (részlet a festményből)

De nem csak az emberi tettek elrettentő kegyetlenségében szörnyülködünk. Nem csak az ember gyarló és esendő. A természet sem kímél senkit, ha elönti a méreg és tombolni támad kedve. Az emberi természet és az elemi erők egymásnak feszülése is téma. Látványban nincs hiány. Vér, lávafolyam, halál. Pusztítás, égő testek, mik a katasztrófák nyomában a földön rekednek. Finomkodó képek nincsenek. Lieve Verschuier festménye a London nagy égése egyike az elviselhető kivételeknek. 

A tárlat az élet sötét oldalával fejeződik be. Itt kerül fel a pont az i-re. Az utolsó teremben mellbe vág az élet árnyoldala, a meztelen halál. Folyik a vér, lógnak a belek és vele karöltve átjár a kéj, az élvezet. Szörnyűségek, mégis szépek. Pánik uralta szemek, vérző ajkak, emberi fejek. Maga a pokol. De ez (is) része az életnek. És a művészetnek. Hogy nyugalmat hoz-e a léleknek? Aligha várhatunk ilyet. Hieronymus Bosch szárnyas oltárképe (triptichon), Az utolsó ítélet és a hét halálos bűn zárja a sort és további gondolatokat ébreszt. 

A sikoly, mi a képek láttán feltolul, hangtalan és elfojtott marad. Nyomorúság ül a képeken. És ha felnézünk, a nyitott koponyába, egészen felülre, belekémlelünk, a sarokban megbújva egy liliputi festőt látunk az állványa mögött, amint festeget és magában nevet. 

Egy félelmetesen szép kiállítás, ahogy az igazgatónő aposztrofálja. Változnak az idők. A brutalitás és félelem az emberhez társul szegődtek. Az évezredek alatt az emberiség e téren nem sokat fejlődött. Az élet a legélénkebb fantáziát újra és újra felülírja. Pedig ennek az ismeretlen festőnek a képe sem akármilyen. 

A kiállítás a Képzőművészeti Akadémia Képtárában látható, 2015. március 15-ig. Nyitvatartási idő: kedd-vasárnap, 10.00-18.00  

Fotó: saját

Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt