2014. október 13. írta: Bazsa Mara

Kékség és az állatok - bécsi időszaki kiállítások

Kék az ég és zöld a fű. Ma már ez ilyen egyszerű, de a két szín évszázadokig egybeforrt. A kékségre sokáig nem volt szavunk, ma pedig önálló kiállítást kapott, Blue Times címmel. Tőszomszédságában pedig homár piheg a napágyon, nyúl fekszik a műtőasztalon. A Kunsthalle és a MUMOK aktuális kiállításai.

Ahogy belépek a hatalmas terembe, a Habsburgok egykori istállójából átalakított térbe, szemem megakad a kék labirintuson és a lovason, mely akár a kiutat is kereshetné a falon, de csak ül mereven, elkapva tekintetem.

Hátrahőkölök és pillantásom a mögöttem éktelenül és kéktelenül világító neonfeliratra szegezem, mely arra kér, felejtsem el a kéket, ne gondoljak vele, legalább 30 másodpercig ne. Megteszem, de akárhogy igyekszem, csak a kéken jár az eszem. Az égen, a tengeri kéken, az éltető vízen, mindenen, ami körülvesz. Igyekszem nem gondolni a Balaton haragjára, simogató habjára, Picasso kék korszakára, a kék szín szimbólumára, a szegénységre, az anyaságra, az Unió zászlajára, a tévé adáshibájára.

Hessegetem a kékvér arisztokratizmusát, a farmerek indigós nadrágját, a békességet, a harmóniát, a bizalmat és a bölcsességet, de legfőképpen az ártatlan tisztességet, melyet e szín nekünk szegez, elénk vet. Az iskolaköpeny kékjét, mely a bizalom és a tekintély mellett intellektuális elmélkedés felé terelget, vagy a világűr mindent betöltő végtelenségét. Felsejlik a nappal vakító kékje, az éj sötétje. Ezernyi árnyalat, mely nem fantáziánk szüleménye. Sokáig önálló szó sem jelezte létét, úgy cirka a XV. századig, ma meg tobzódunk a kifejező jelzőkben, ha valamilyen kék kerül elénkbe. És lám, még egy kiállítást is kiérdemelt. A kékség nemcsak a művészeket ihlette meg. A belépőt is rendesen megdolgoztatja, mert mit sem ér a hatalmas kékség, ha nem hangolódik rá az elménk. A kékkel kapunk egy keretet, de gondolattal mi töltjük meg.

A Blue Times című kiállítás 2015.január 11-ig látogatható

Helyszín: Kunsthalle Wien, Museumplatz 1. www.kunsthallewien.at

Elhelyezni magunkat a világban nem egyszerű. Erre keres folyamatosan választ az 1962-ben Mombasában, Kenyában született és Németországban élő művész, Cosima von Bonin, akinek 100 művét bemutató retrospektív kiállítása a MUMOK-ban, a bécsi Ludwig Alapítvány Modern Művészeti Múzeumában kerül megrendezésre. A munkásságát kezdetektől napjainkig felölelő tárlat négy emeletet borít be.

Polip, tintahal, kagyló homár. Ettől a látványtól nem fut össze a szánkban a nyál, nem kívánjuk asztalunkra a tengeri finomságokat. Sem abszurd méretük, sem textiles kinézetük nem késztet evésre. De meg egyébként sem étteremben járunk. És azt se higgyük, hogy játszótéren vagy gyerekszobában. Az ártatlannak tűnő állatok olykor zaklatóan gyilkos és kegyetlen környezetébe toppanunk. Felakasztva lógnak a ruhaszárító kötélen, pusztító rakétán ülnek fegyvertelen, vagy éppen műtőasztalon kiterítve. Ezeknél szolidabb a napágyon sütkérező homár, vagy az iskolapadba kényszeresen ülő cápa, aki fogas képét felénk tátja. Álomvilágba, csodaországba csöppenünk, Aliz nyomába. Rollerek, napernyők, cipők társaságába, ahol a főszerepet a sok-sok állat játssza.

A filmfelvételt imitáló installációban besűrítve minden, amit a művész szeret, majd ízekre szed. A bábok, a szemező kagyló kicsiben, és a búra, mely a sarokban megbúvik csendesen. Mármint messziről csendesen. Mert ha aláállunk, és történetesen nem hajat szárítunk, omlik ránk a különös akusztikájú zene. Ezt nagyon értékelem, hogy a látványt kiegészíti a zene. A művészet kart kartba öltve jár, kivált Boninnál. Őt kíséri a zene, a divat, a koncertek, a performanszok világából jövő alkotótársak tömege. No és a példakép, Martin Kippenger hatása. (Az alkoholizmusban elhunyt alkotó, a német művészi élet fenegyereke, nagy tehetségű, ám rövid életet élő zsenije volt.)

Velük együtt utazunk egy asszociációs világba, elhagyva a besorolós kategóriákat, próbáljuk megérteni a művészetet. Bonin önmagát egyébként csalónak aposztrofálja, olyannak, aki lenyúlja mások műveit, és abból alkot eredetit. Ő maga a polip, mely csápjait kinyújtva mindent bekebelez, hogy aztán átgyúrja, átformálja, saját elképzelésének megfelelő műalkotást kreálva, eredeti jelentéssel felruházva. Munkáit nem a kézművesség jellemzi, sokkal inkább a dolgok kombinálása, együvé montírozása. Szinte kivétel nélkül mind a kommersz elleni tiltakozás megnyilvánulása. A hatalmas térben álló kompozíciók néhol gyermekdedek, néhol ámulatba ejtőek, de akaratlanul megállítanak, másságukkal feledhetetlenek.