2016. szeptember 21. írta: Bazsa Mara

Egy provokátor a bécsi Kunstforumban

Az egész élete egy botránykrónika. Tragikusan fiatalon hunyt el, de amit maga mögött hagyott, sosem múlik el.

Állandóan provokált. Ez volt a lételeme, a fennálló rendet nehezen viselte. A sors kurtán bánt vele, 44 évesen a halál elvitte. De nem kevés, amit hátrahagyott. Lassan 20 éve, hogy körünkből eltávozott a Dortmundban született Martin Kippenberger, a 20. század az egyik legjelentősebb, ugyanakkor a legvitatottabb művésze.

Személyisége megosztó, egyesek istenítik, mások semmibe nézik. Művészete, önkifejezése sajátos és különleges. Már ahogy berobbant is elég hangosra sikeredett. Első botránya is emlékezetes, „A legjobb akaratommal sem tudom felismerni a horogkeresztet” festménye nem kis port vert fel. Már akkor mindenből viccet csinált, vagy legalábbis úgy tett. A II. világháborút követő időszak kortársai hátukon kővel telerakott zsákot cipeltek, nem volt egyszerű alkotni ezzel a teherrel.

Nem illeszkedett. Nem volt illedelmes. Vad, forrongó lázazó hírében tetszelgett. Egyik stílusban sem alkotott eleget, annyit semmiképp, hogy belefért volna bármilyen izmusba. Rá nem illik semmilyen skatulya, hacsak nem az önpusztító kategória. Ellenben híresen hírhedt volt a berlini kocsmája, a ’70-es évek punk „lebuja", ahol sok ismert és ismeretlen, útkereső művész mellett, törzsvendég volt David Bowie és Iggy Pop is.

Ahol megjelent, vagy valamilyen művet kitett, ott botrányra számítani lehetett. Így volt ez a keresztre feszített békájával is, mely egyik kezében söröskorsót tart, a feje búbján meg szétlapított tojástartóval pózol. Amikor Olaszországban, jóval halálát követően, kiállították, kivívta a pápa, XVI. Benedek haragját.

Ivott, drogozott, botrányt botrányra halmozott. Semmibe vette a fennálló rendet, új utakat keresett. Amikor egy kritikus művészetét megkérdőjelezte, őt magát arrogáns cinikus jelzővel illette, és neonácinak nevezte, nem maradt el Kippenberger felelete. Akkor született a „Martin, állj a sarokba, és szégyelld magad” című műve.

Van itt egy terem, melyben vakító a fehérség. Itt-ott írás nyoma sejlik. Képformába öntött halovány szövegek, kivehetetlenek. Nézem a semmit, keresem benne a művészetet. Bohócot csinál belőlem ez az ember? Vagy mégsem? Ez maga a mű. Fehér festmények az installáció neve, amit külön e célból építettek ide.

Azt vallotta, a művészet szórakozás, kikapcsolódás. Szerette a szavakat, sokat játszott velük, kiforgatta, ismeretlen, szokatlan formába újra összerakta, eszencia volt ez a számára. Értette a szóvicceket, maga is kedvtelve fabrikált ilyeneket. Egyik kedvence: Most nyírfaerdőbe tartok, ahol aztán a tablettám hatni fog.” ("Jetzt geh ich in den Birkenwald, denn meine Pillen wirken bald"). Az installáció teljes egészében látható az egyik teremben.

Bejárta a fél világot az öntörvényű csavargó. Hajtotta nyughatatlan lelke, az igaz utat kereste, mígnem Burgenlandban, felesége, a neves fotográfus, Elfie Semotan mellett lelt békességet. 1997-ben, Bécsben hunyt el, májrák vitte el. Idén lenne 60 éves a 20. század második felének egyik legjelentősebb német művésze. Alkotásai a 2000-es évek óta milliókért találnak új tulajdonosra.