2014. október 23. írta: Bazsa Mara

Bécsben a bordélyházak festője

150 éve született. A tiszteletére rendezett retrospektív kiállítás jelentőségét tekintve egyedülálló. A közel 100 művet bemutató tárlat négy évig tartó előkészületi munka eredménye. Henri de Toulouse Lautrec a Kunstforumban.

Amilyen kicsi és torz volt, olyan nagyot és csodálni valót alkotott. Párizs bohém arca volt az övé, a mulatók, a Montmartre, a stricik, a transzvesztiták, a táncosok és a lotyók világa. Velük, köztük élt. Részesükké lényegült. Ez adta az ihletet, amitől csak ő tudott ilyen bensőségeset. Képei, grafikái, litográfiái közt lépkedve belecsöppenünk és szájtátva lessük, sóhajtozzuk ezt a világot, a másságot, a vonzóan pajzán bujaságot, talán, mert elérhetetlen és érthetetlen. De nem is norma, inkább tiltott zóna. És mi van annál édesebb, mint aminek mélysége, fenséges bugyra és pokla megérinthetetlen. Képet is csak tőle kapunk róla, egy szeletét az ottani életnek, melyen kívül rekesztve maradunk.

Aktstudie, 1882/83, Musée Toulouse-Lautrec, Albi

Kukkolunk, nézünk és látunk, tartva a biztonságos távolságot. Lautrec vonzódása más, merőben bátor kiállás. A nagynevű és múltú francia arisztokrata család sarja nem állt be a sorba. Hogy is tehette volna, hisz a természet rútul megcsúfolta. Hátat fordított a nemesi kellemnek, hogy az éjszakába beletemetkezzen. Tinédzser lábakon hordott kifejlett férfi felső testet. Ilyen adottságokkal nem csoda, hogy az elesettek, a kirekesztettek kábító, mámoros hangulatot árasztó, romlott fertője vonzotta. Mit vonzotta, szinte beleszületett, teste, lelke ide tartozott, és sokkal inkább lett otthona, mint az úri palota, ahová hivatalosan érkezett. Merész tett lehetett nemet mondani a nemesi élvezeteknek, másfajta, osztályidegen életet élni, abban megmártózni és elmerülni. Lubickolni a nyomorúságban, ott, ahol a testi fogyaték eltörpül a lélek kiszolgáltatottságában. És van-e annál művészibb, mint ebben felfedezni a szépet. Az emberit. Ő látta és láttatni engedte ezt a tiltott, sóvárgott, kulisszák mögötti világot.

Ezek a hölgyek az ebédlőben, 1893, Szépművészeti Múzeum, Budapest

Mulatók, színházak, varieték sztárjai mind a kebelbarátai. Hűen és értőn közvetítette az ellesett pillanatokat, a megfáradt, elesett arcokat, a karcos karaktereket. Akiket nélküle homály fedett. Képeit nem az erotika fűtötte. A táncosokról festettekről vissza nem az köszön, hanem a hétköznapok. A traccsolások, a teaivások, az éjszaka világát feledni, kiszakadni vágyó pillantások. A Folies Bergére és a Moulin Rouge bohémsága behörpintette. A plakát is innen, mely egy éj alatt ismertté tette. Őt és vele együtt a művész negyedet.

Moulin Rouge – La Goulue, 1891, Albertina, Bécs

Amikor mindenből elege lett, bevetette magát a bordélyházakba, ahol az örömlányok morálja, szabadjára engedett szexualitása foglyul ejtette, majd szifilisztől betegen kivetette. Az elveszett lelkek között önmagát kereste. A párizsi éjszakák alkoholmámorba csaptak át. Ez vesztét is okozta, nem lévén ereje, hogy magától elvesse. Pszichésen sem bírta már a terhet, amit zabolátlan életkedve keltett. Megrogyott, idegrendszere felmondta a szolgálatot. Majd jött egy váratlan agyvérzés, és ebből már nem volt menekvés.

Még 37 sem volt, amikor a kaszás hívatlan kopogott, hogy jussát magával vigye. Előtte kegyesen még megengedte, hogy anyja vezeklésül fiát dédelgesse, felkészüljön az elfogadhatatlanra. És szánja bűnét, hogy unokatestvérének adta kezét, bár akkor még nem tudhatta, hogy a vérségi kötelék, mely férjéhez kötötte, fiát teszi tönkre. Utólag persze már ez is másképp esik latba. Mert ha nagyobbra nő 152 centinél, a művészet ma nélküle igen szegény.

Henri de Toulouse Lautrec

Megnyomorított testbe zárt lelke akkor szárnyalt, amikor alkotott. A teremtés állapotában érezte azt a szabadságot, amire mindig is áhított. Sántikáló járása, kemény kalapja és elmaradhatatlan sétabotja. Ilyen volt ő, a Montmartre közkedvelt alakja. Két végén égette a gyertyát, és a rövidre szabott kanóc túlságosan hamar lángra gyúlt. Ezernyi elcsent pillanat, egy letűnt kor művészi olvasata az, amit az utókorra hagyott.

A Mosónő, 1886-ból, Lautrec korai munkáinak egyike. Az első olajfestménye, mely későbbi, jellegzetes stílusjegyeit már magán viselte.